A Doktor és Alice úgy néztek egymásra, mint két idegen macska, amikor véletlenül összetalálkoznak. Egyikük sem tudta, hogy mit kellene mondania vagy tennie. A nő keresztbe font karokkal méregette, miközben az időlord az irányítópult másik oldalánál állva egy citrancsot majszolt, élvezve a szájában szétterülő savanykás ízt. Nem volt elég, hogy megtalálta a Gallifrey-t, megmentve a teljes időlord fajt. Az állítólagos kihágásai miatt a Tanács, az Árnyék Egyezménnyel egyetértésben, próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtotta, ráadásul a nyakába sózott egy pesztrát is: ő volt Alice.
– Na? Hová megyünk? – firtatta Alice.
– „Mi” sehová – intette le szárazon a Doktor. – Én megyek, maga követ, aztán megírja a pállott kis jelentését. A kalandokat amúgy sem kell nagyon keresni, általában azok találnak meg engem. Ez mondjuk azért elég gyanús is, ha jobban belegondolok.
A TARDIS téridő-fékjei nyüszítve láttak munkához, ahogy a hajó kilépett az időörvényből, amit az időlord nem tudott hová tenni, hiszen egyelőre még nem állított be célállomást. A hajó végül a landolás jeleit mutatta, de a külső térre irányuló érzékelők süketek és vakok maradtak. Az ajtóhoz lépett, szélesre tárva azt, és a következő pillanatban kipottyant a kezéből a gyümölcs.
– Ez szédületes!
A Lovag eltöprengett, kicsit talán túlságosan is mélyen. Az időörvény megfigyelésénél unalmasabb feladatot keresve sem találhattak volna neki, de a büntetőmunka, természetéből adódóan, ritkán szórakoztató időtöltés. Amellett nem éppen veszélytelen elfoglaltság leeresztett időpajzsokkal vesztegelni, az örvény peremére horgonyozva. Lenézett a testét teljesen befedő kibernetikus páncélzatra, amit maga épített, hogy a TARDIS-a interfészeként működjön.
– TARDIS közeledik – csendült fel egy mesterségesen előállított női hang a mellkasából.
– Igen, látom – pillantott az időlord a kijelzőkre. – Egy negyvenes. Igazi régiség.
A következő pillanatban a hajó megremegett, ahogy a horgonyok lekapcsolódtak és a Lovag ötszázasa pörögve himbálódzni kezdett.
– Mi a Skarró van itt?! – ordított az időlord, miközben teljes erejéből megmarkolta a vezérlőpultot körbefogó korlátot. – Azonnal kapcsold be a stabilizátort és a pajzsokat!
– A pajzs nem üzemel, mivel leválasztódott a főrendszerről. A telepítés folyamatban, kérem, várjon – válaszolt az időgép szenvtelen hangja.
A Lovag teljes erejéből elrugaszkodott, hogy elérje a vészleszállás nagy, piros gombját - a kevés manuális kapcsoló egyikét a vezérlőpulton –, majd teli tenyérrel rácsapott. A rázkódás és a zaj szinte egy pillanat alatt semmivé foszlott és a Lovag legnagyobb döbbenetére a bejárati ajtó kinyílt.
– Sikeres landolás – kottyantott közbe az interfész. – Tartózkodási hely: nem azonosítható...
A Doktor és a Lovag farkasszemet néztek egymással az ajtó két oldaláról. Az időgépeik egymásba nyíltak.
– Ezt te csináltad? Nem! Te? – kiáltották egyszerre.
– Doktor! Gondolhattam volna. Már senki nem használ ilyen roncsot – kukkantott át a Lovag a másik vezérlőtermébe, az arcán leplezetlen undorral.
– Ne bántsd a drágámat! – fortyant fel a Doktor.
– Csak mert elloptad, még nem a tiéd. Csak azért nem vették el tőled, mert szinte teljesen értéktelen. Sokkal jobb állapotú negyvenesek vannak a roncstelepen.
– Bezzeg a te ötszázasod – hunyorgott át a Doktor a mélykék burkolatú vezérlőbe. – Személytelen és unalmas.
– „Kérem, ne sértegessen!” – csendült fel egy hang a Lovag páncélja felől. – „Egy újabb típusról gond nélkül le tudnék válni.”
– Te szószátyár kis… – hajolt közelebb a Doktor a fémesen csillogó fekete páncélzathoz, de Alice félbeszakította.
– Uraim, nem zavarok?
– Most, hogy így szóba hozta – morgott az időlord, és a még citrancstól ragacsos kezét a Lovag vállára tette, látványos méretű foltot hagyva rajta –, Lovag, ez itt Alice. Az Árnyék Egyezmény varrta a nyakamba, mert valamiért nem bíznak bennem. Alice, ismerd meg a Lovagot, aki…
– Tudom, ki ő – szúrta közbe a nő. – Legalább akkora bajkeverő, mint ön. Hogy ízlik az új feladata?
– Nem ízlik – fanyalgott a Lovag részben a cinikus megjegyzés, részben a nedves folt miatt a vállán.
– Legközelebb vigyázzon jobban a magára bízott értékekre! Különben is, hogy lehet csak úgy elveszíteni egy százötvenezer tonnás csatahajót?
– Semmi különös nincs ebben. Egyszerűen rossz volt a lapjárás. De csak egyszer kapjam a kezeim közé azt a Vadászt! – a Lovag úgy forgatta a szemeit, hogy aki látta, biztosra vehette: az illető nagyon csúnyán meg fog lakolni.
A Doktor figyelmesen körül szonikozta a bejáratot, amiben a nyitva álló ajtót a TARDIS-ok ajtajainak belső oldalai alkották.
– A külvilágba nyíló portálok valahogyan összehangolódtak – szűrte le végül a tapasztalatait. – Bezáródtunk a zsebuniverzumba.
Mindkét időlord a saját időgépük vezérlőpultjánál állva diagnosztikai programokat futtatott, de mivel ilyen esemény az adatbázis szerint még nem történt és a rendszerek szerint ilyen kategóriájú hajók között fizikai lehetetlenség is a bekövetkezése, nem sokra jutottak.
– Nincs más lehetőség, használnunk kell a Csúszdát – törte meg végül a csendet a Doktor.
– A mit? – értetlenkedett a Lovag, amire Alice is kérdő tekintettel fordult az időlordhoz, aki gondterhelten vakargatta az arcát.
– Ennyit arról, hogy mennyire ismered a hajódat – vetette oda foghegyről a Doktor. – A négyszázas fölötti jelzésű TARDIS-okba minden esetben beépítenek egy „hátsó ajtót”. Na, nem azért, hogy vész esetén kimenekülhessenek az utasok, hiszen a külső burkolatot még Dzsingisz kán hordái sem tudnák betörni. Azért van, hogy ha valami enyveskezű gazember el akarna lopni egyet, közvetlenül Gallifrey-ről hozzáférjenek. Persze ezt az információt nem reklámozzák a górék, de azért tudhatnád.
– Ezek szerint innen egyenesen hazajuthatunk? – vonta fel szemöldökét a Lovag.
– Az a bökkenő, hogy a rendszerek nem tudják megállapítani, mi hol vagyunk. Ez azért probléma, mert ehhez a művelethez mindkét oldal pontos tér-idő koordinátái kellenek.
– Vagyis nem tudhatjuk, hová nyílik ez a kapu – tette hozzá Alice azt, amire mindannyian gondoltak.
– A másik lehetőség még az lenne – folytatta a Doktor –, hogy összekapcsoljuk a két hajó mátrixát egy harmadik rendszer segítségével, ami mindkettővel kompatibilis. Persze ilyen itt nincs, és csak akkor tudnánk előállítani, ha már össze lennének kapcsolódva.
– A Skarróba! – tette hozzá a Lovag. – Marad a Csúszda.
Szinte óráknak tűnt az az idő, amíg a TARDIS 500 folyosóit rótták, folyamatosan lefelé haladva. Tiszta, áramvonalas lépcsősorok követték egymást. Itt-ott nyitott bejáratok mellett haladtak el, amik hatalmas termekre vagy éppen távolba nyúló folyosókba nyíltak. Az interfész egyszerű iránymutatásait követve végül egy zsákutcába jutottak, aminek a végén, a velük szemben lévő falon egy, a fal színével megegyező árnyalatú korong függött. A Doktor ráirányította a szonikot és bekapcsolta. Egy pillanattal később a korong megrepedezett, beszakadt, végül mélyen betüremkedő, kékesen forrongó örvénnyé változott.
– Hölgyek előre – intett udvariasan a ki tudja hová vezető örvény felé a Doktor, mire Alice mélyen a szemébe nézett, majd arcán megvető mosollyal nekifutott és ugrott.
A két időlord elhűlve nézett egymásra.
– Ez igen, öcsém! – kiáltott a Lovag majd az amazon után vetette magát.
A Doktor még várt egy kicsit, izzadó tenyerével a hajába túrt. Mit nem adott volna azért, hogy megtudja, mi okozta ezt a felfordulást. Kicsit hátrált, majd nekifutott és mivel teljesen ideillőnek érezte, a kamikaze pilóták örök érvényű "banzai”-át kiáltva ugrott.
Az örvény ott forrongott a trió mögött, amikor felemelkedtek a földről. Hajukat és ruhájukat még egy rövid ideig vad szél tépte, majd minden elcsendesedett. A kapu bezárult, és ahogy ez megtörtént, a Lovag rongybabaként csuklott össze.
– Nos? – nézett Alice kérdőn a Doktorra.
– Igazság szerint azt vártam, hogy valamelyik TARDIS közelében kötünk ki – nézett körbe, de mindenfelé csak háborítatlan természeti környezet tárult a szeme elé.
Egy magaslaton álltak, ami előtt síkság terült el, azt pedig a távolban erdőség zárta le. Még egyszer körbefordult, hátha mégis meglát valami mesterséges építményt vagy utat, majd lepillantott a Lovagra, aki a földön hevert mellettük.
– Nem kényelmetlen?
– Remélem, jól szórakozol – morgolódott a fémburkolatú időlord. – A páncélzat a hajótól kapja az energiát akár több fényévnyi távolságból is, tehát ezen a planétán nem is érdemes keresni.
– „…gyelem! A portál áthe...” – sercent fel még egyszer a páncél, végül teljesen megszűnt működni.
– A kioldószerkezet ott van a jobb karom alatt – folytatta.
A Doktor hamar meg is találta a kissé besüllyesztett kallantyút, és ahogy elfordította, a páncélzat egyszerűen szétesett. A Lovag már sokkal kevésbé festett „lovagosan” a testhezálló, elasztikus ruhában, amit a fém öltözék alatt viselt.
A Doktor körülpásztázta a területet és megkönnyebbülve ismerte fel a mesterségesen előállított elektromágneses hullámok összetéveszthetetlen mintázatát.
– Arra megyünk! – mutatott a legerősebb jel forrásának irányába.
Ami távolról érintetlen mezőnek látszott, közelről már egészen máshogy festett: ősréginek tűnő, fűvel és mohával borított hatalmas roncsok között haladtak át, azokon taposva jutottak előre. Néhol félig eltemetett csövek meredtek ki a földből, egyikük remek fészkelési lehetőséget nyújtott egy egér méretű, fényesen kék madárkának, ami dühösen csettegve repült el a közeledésük láttán.
– Csatatér – szólalt meg halkan Alice.
– Igen – felelt a Doktor. – Csak az a furcsa, hogy itt is energia jeleket fogok.
Ekkor rezdült meg a lábuk alatt a talaj először, amit egyre gyakrabban, egyre erősebb vibrációk követtek.
– Szerintem – emelte fel a kezét a Lovag, amikor valami borzalmasan hangos, de tompa dörrenéssel kirobbant a talajból mögöttük. – Futás a Skarróba innen!
Ezen nem nyitottak vitát, lélekvesztve rohantak az ismeretlen veszély elől. A Doktor hátrapillantva egy félig-meddig, de torz módon humanoid gépet pillantott meg, ami őt személy szerint egy gőzmozdonyra emlékeztette.
– Álljunk meg! – lihegte a Lovag. – Szerintem nem követ minket.
Amikor megfordultak, már biztosan tudták, hogy az a dolog egy lépést sem tett feléjük: pontosan ugyanott állt, mint ahol felbukkant. Azért a futást sem érezték feleslegesnek, hiszen a monstrum legalább háromszor akkora volt, mint a legmagasabb közülük. A szerkezet őket figyelte egy pillanatig még mozdulatlanul, majd fülsiketítő csikorgás közepette és füstöt okádva megindult feléjük, miközben lassan felemelte a jobb kezében tartott, ágyú méretű fegyverét.
Ha eddig futottak, most már inuk szakadtából rohantak. Amikor újabb lövés dördült, reflexszerűen a földre dobták magukat, de feleslegesen: a lövedék messze elkerülte őket. Az eddigi csikorgásba éktelen csörömpölés vegyült, majd minden elcsendesedett.
A Doktor a hátára fordult, hogy lássa mi történt: a robot fegyvert tartó karja a földön hevert, miközben a teste elcsendesedve állt. Abból a távolságból az időlord csak valami kékes villanásokat látott a gép körül pattogni, ami úgy támadott rá, akár egy fémes darázs.
– Induljunk, mielőtt az a dolog kedvet kap valami biológiaibb alapanyagú csemegére – állt fel Alice.
Ezzel a Doktor is egyetértett, bár furdalta a kíváncsiság, hogy mi is lehetett a jövevény. „Helyi, fémevő ragadozó? A terület őre? Egy harcos, aki a túlélő ellenségre vadászik, azt várva, hogy megmozduljon?” – morfondírozott. A merengésből egy újabb dörrenés rázta fel, ahogy a talaj a levegőbe robbant pár méterrel előttük. Egy pillanatra megdermedtek a sokktól, a lökéshullámtól és a mindent beterítő portól: a hátára szerelt kéményből füstoszlopot lövellve torz, tömzsi monstrum emelkedett fel, eltakarva a délutáni napot. Testében rozsdás, nedves földdel szennyezett fogaskerekek pörögtek fel csikorogva. A szörnyeteg lenézett rájuk és ütésre lendítette mázsás öklét, amikor valami átröpült a fejük fölött: egy testesebb leopárd méretű, kék robot, ami pontosan a mellkason találta a gólemet, mire az hátratántorodott és elesett.
A Doktor önkéntelenül előkapta a szónikust és a harcoló felek felé irányította, amikor az óriás elkapta a támadóját és messzire hajította. A szonik bekapcsolt és a gép megdermedt háton fekve, dobó pózban. Közben a kék szerkezet már visszafelé tartott, de most nem sietett: szinte kecses mozdulatokkal közeledett, majd egy mozdulattal felegyenesedett és így jött tovább.
Hordószerű fején aranyló egyetlen szemével először a megdermedt testre, majd a Doktorra nézett.
– NINCS VESZÉLY – szólalt meg a jövevény.
A Doktor nem értette, hogy hogyan érti a lényt, hiszen a TARDIS nincs itt, hogy lefordítsa a nyelveket.
– És te ki a zygon vagy? – kérdezte a Lovag.
– És hogyan értjük meg egymást? – tette hozzá a Doktor.
– VÁLASZ: NÉV: DARVVIN, AZÉRT ÉRTJÜK EGYMÁST, MERT UGYANAZON A NYELVEN BESZÉLÜNK…
– Egy igazi zseni! - röhögött fel megkönnyebbülten a Lovag.
– Köszönjük, hogy segítettél! – lépett oda Alice. – Ezt a két retardált nevében is mondom.
A Doktor eközben a robotot vizsgálta a szonikkal, majd elővett egy kicsi nagyítót és azzal folytatta a műveletet, miközben magában zsörtölődött a „retardáltozáson”.
– Hiszitek vagy sem, ez időlord technológia – hümmögött. – Darvvin! Hogy kerülsz te ide?
– NINCS INFORMÁCIÓ…
Mire a fákhoz értek, már majdnem teljesen besötétedett. Itt még csak egy fasor húzódott, ami egy ott futó folyó partját szegélyezte, mögötte végeláthatatlan erdőség. A folyó közepét egy sziget foglalta el, rajta sintó templomra emlékeztető épületegyüttessel. Az égen egymás után ragyogtak fel a csillagok, és a Doktor ezeket fürkészte.
– A csillagok állása szerint az Arp 148-as galaxis északi csücskében vagyunk. Nézzétek – mutatott fel –, két galaxis, ami éppen összeütközik nagyon-nagyon lassan! Ahogy a spirálkarok megnyúlnak a gravitációs vonzástól! A milliónyi csillag, ami kipukkan, mint a szőlőszemek! Szédületes!
– Ez nagyon érdekes – ásított a Lovag. – Átmegyünk a szigetre?
– Reggel menjünk! – válaszolt a Doktornak feltett kérdésre Alice, egyetlen pillantásra méltatva az „égi csodát”. – Éjszaka veszélyes lehet a folyóban.
Végül mindannyian leheveredtek egy-egy fa alá, kivéve Darvvint, aki merev tartásba fagyva állt a közelben. A Doktor még sokáig figyelte a gépembert. „Túl valószínűtlen ez ahhoz, hogy véletlen legyen, ahogy minden más is ezen a napon. Valami itt nagyon nincs rendben”.
Reggelre köd ülte meg a környéket, nyirkossá téve mindent, amihez hozzáfért. A Lovag a hideg miatt nyavalygott, majd pár szóban ecsetelte, hogy milyen jól esne most egy-két briós és egy kanna forró kávé, végül mindezt lezárandó bejelentette, hogy elmegy könnyíteni magán. Alice szinte pihenten ébredt, a kiképzés alatt ennél sokkal kellemetlenebb helyeken is aludt már. Mélyet szippantott a friss, hajnali levegőből és a csizmája orrával megbökte a még fekvő Doktort.
– Tudom, hogy ébren van. Minél hamarabb átúszunk, annál hamarabb kapunk segítséget.
A Doktor nagyot ásított és feltápászkodott, hogy nyújtózkodhasson, de ahogy körülpillantott, megállt:
– Hol van Darvvin?
Nem volt idejük keresgélni, indulniuk kellett. Levettek minden ruhát magukról és a kezükben tartva gázoltak bele a mellkasig érő hűs vízbe. Szerencsére a folyó sehol nem volt túl mély, de a göröngyös ajzat és a sodrás alaposan próbára tette az állóképességüket.
Ahogy a sziget felé közeledtek, fehér ruhás alakok jelentek meg a parton, és ahogy fáradtan kibaktattak a fövenyre, egy ősz öregember állt eléjük. A férfi ugyanolyan fehér kaftánféleséget viselt, mint a többiek, eltekintve az aranyozott szegélytől, ami kizárólag az ő ruháját díszítette. Közvetlenül mellette három ifjú állt, kezükben szépen összehajtott textíliával.
– Üdvözöllek titeket a Rassilita nép földjén! A nevem Qwas – szólalt meg fojtott torokhangú, de teljesen érthető ó-gallifrey nyelven. – Örülök, hogy végre rászántátok magatokat és átjöttetek, nem lehetett túl kényelmes a fák alatt aludni. Szívesen vendégül látunk titeket, de csak akkor, ha a mi fehér öltözetünket viselitek, az egyszerűség és tisztaság jelképét.
– Mi az az „öltözet”? – hajolt Alice a Lovaghoz, mert bár rengeteg mindenre kiképezték, de e könyvtárak poros nyelvezete nem tartozott ezek közé. Csak annyira beszélte, amennyi itt-ott ráragadt.
Az időlord egy sértődött ajakbiggyesztésen kívül más válaszra nem méltatta, mert még mindig őt okolta azért, hogy nem ágyban aludt.
Miután felöltöztek, egy tágas terembe vezették őket. A világos falakat freskók borították, amiken tekergőző, sárkányszerű lények harcoltak az óriási robotokkal, amikhez már volt szerencséjük. A terem közepén egyetlen hosszú asztal állt, megrakva mindenféle étellel, körülötte székek sorakoztak. A Lovag nem kérette magát, az asztalhoz sietett és falni kezdett. Alice az altatókra és mérgekre való tekintettel várt egy kicsit, és azután is csak azokból az ételekből evett, amit a Lovag már megkóstolt. A Doktornak is szerencséje volt: talált valamiféle erjesztett gyümölcslevet, ami kellemesen átmelegítette, és mellé valamit, ami a megtévesztésig hasonlított a palacsintára.
Miközben ettek, az öreg mesélt nekik a háborúról a szörnyekkel, akik az emberekre vadásztak, hogy felzabálhassák őket és a győzelem áráról: minden fémet felhasználtak a gépek építéséhez és meghajtásához – uránium szívük évszázadokig is éltetheti őket –, de ha be akarnák gyűjteni a fémhulladékot, a szunnyadók őket is megölnék, mert egy időben valamiért már nem csak a sárkányokra vadásztak, hanem mindenre, ami mozgott. Valahogy „vérszomjasak” lettek.
– Persze – tette hozzá –, lehet, hogy már nem is működnek, hiszen maguk is gond nélkül ideértek.
– Kettővel is találkoztunk! – fröcsögte a Lovag. – És ha nincs ott a robotjuk, az a Darvvin, talán túl sem éljük.
– Nekünk nincsenek robotjaink – tiltakozott a férfi.
– De önök gallifrey nyelven beszélnek, valószínűleg a népe a miénk távoli rokona. Ráadásul az a szerkezet is időlord technológia – fűzte hozzá a Doktor. – Nagyon furcsa lenne, ha ez véletlen lenne.
– Mi mindig is így beszéltünk, de történelmünk az idők során elveszett. Robotunk pedig nincs, és punktum! – zárta le a vitát Qwas.
A következő pillanatban velőtrázó, sivító hang töltötte be a teret. Ijedtében az egész csapat felpattant.
Mindenki kirohant az épületekből, a sziget megtelt kiabáló emberekkel. Az összegyűlt tömeg sikítozott, az ég felé mutogatott, és ahogy a Doktor is felpillantott, a magasban tekergődzve lebegő, féregszerű lényeket pillantott meg. És ha mindez még nem lett volna elég, a távolból tompa dörrenések zaját hozta feléjük a szél: gőzrobotok ébredtek fel egymás után a szélrózsa minden irányában, vékony füstcsíkok emelkedtek a magasba.
– Lehetne, hogy mi most rögtön eltűnjünk innen? – nézett körül aggodalmas arccal a Lovag, a tarkóját vakargatva.
– Ne viccelj! – mosolyodott el a Doktor. – Csak most kezdődik a móka.
Alice tudta: hogyha itt harc lesz, akkor nem a nyertes oldalon állnak. Még a helyiek által létrehozott hadseregben sem bízhatnak. A gépek számára ugyanolyan ellenség voltak, mint a semmiből feltűnt lények. Az egyetlen hasznos stratégiát az ártatlanok kimenekítése jelentette volna, de a Doktor láthatóan nem tervezett ilyen akciót.
– Mellesleg – szólalt meg az időúr, mintha olvasott volna a gondolataiban –, hová futhatnánk? Az erdőben talán bujdokolhatnánk egy ideig, de abban mi a jó?
– Nem lennénk élő céltáblák ezen a szigeten, amit felülről könnyedén megtámadhatnak – riposztolt a nő. Egyre erősebbé vált benne a gyanú, hogy ez az ember tényleg egy felelőtlen idióta.
A lakosságnak nem voltak fegyvereik. Nem volt semmiféle védelmük, hiszen sok éve már annak, hogy bárki is látott volna sárkányt. Azt hitték, régen kihaltak.
A kiáltozást távoli lövés zaja törte meg, és az erdőség irányából fényesen ragyogó lövedék röppent a magasba, vékony füstcsíkot húzva maga után. Ezt újabb és újabb követte.
A sárkányok ereszkedni kezdtek, miközben az egyre záporozó lövedékeket kerülgették, amíg az egyiket telibe nem találták, fehéren izzó fénygömbbé változtatva azt.
– Hidrogén cellák! – kiáltott a Doktor. – Hát így repülnek!
A sárkányok szétrebbentek és a közeledő támadókat vették célba: valamiféle folyadékot lövelltek ki a szájukból, aminek nyomán szürkés gőzfelhő emelkedett a magasba.
A távolban egy óriás jelent meg, hatalmas léptekkel közeledve. Az egyik sárkány erre lecsapott, így teljes valójában is megfigyelhette öt a trió, a többiek eközben a sziget távolabbi végé felé vették az irányt. Már aki nem vetette magát már régen a vízbe, vagy menekült el a karcsú halászcsónakjaik egyikén.
A sárkány karmazsinvörös, szelvényezetten tagolt teste három csuklós busz hosszúságát is kitette. A személyautónyi, kúpos fejéből kicsapó folyadéksugár eltalálta az ellenséget, ami azonnal narancsvörös rozsdává mállott, a fű pedig egy pillanat alatt kiégett körülötte. A következő pillanatban őt is elérte a végzete: egy lövedékbe rohant, ami elől már nem tudott kitérni.
A távolban egymás után, recsegve-ropogva dőltek ki a fák, sárkányok lejjebb ereszkedtek. A levegőt cikázó lövedékek és savsugarak töltötték be, szinte kupolát alkotva a fejük fölött.
Alice egy újabb közeledő gólemre lett figyelmes, ami nem az ég felé lövöldözött, hanem a vízen haladó csónakokat célozta meg.
– Nézzétek! – mutatott felé.
A Doktor előrántotta a szonikot, de ebből a távolságból nem tudta megbénítani, mindössze annyit ért el, hogy a fegyver csöve most már őrá szegeződött.
– FutásfutásFUTÁS!!! – hadarta a Doktor és karon ragadta a két társát, rohanni kezdtek. – BANZAI!!!
A fegyver eldördült mögöttük és az őket alig elkerülő lövedék szétrobbantott egy közeli épületet, ami törmelékrepeszeket fröcskölve semmisült meg. Fájdalmas kiáltások töltötték be a levegőt.
Mindenki a földre vetette magát, de nem érkezett újabb lövés: a támadó lassan térdre, majd arccal a folyóba zuhant a hátán ismerős alakkal, aki tépte-szaggatta az alkatrészeket.
– Darvvin! – kiáltott a Doktor. – És mellette! Nézzétek!
Mellette ott állt egy ember formájú, de fej nélküli sötét alak: a Lovag páncélzata.
– Ez lehetetlen! – ordította túl a közeli lövések hangját a Lovag. – Mégis mi a dalek folyik itt?!
Darvvin egy pillanatra rájuk nézett, majd eliramodott a part mentén, a páncélzat követte őt, végül mindketten eltűntek a sűrűben, csak csikorgás és zuhanások zaja jelezte, merre járnak.
A csata ereje enyhülni látszott, ahogy a harcoló felek megfogyatkoztak. Az ég felé emelkedő füstcsíkok végül mind elhalványodtak, de az égbolt is kiürült: egyetlen lény tekergődzött odafenn, ami viharos sebességgel közeledett feléjük és végül hatalmas teste a Doktor előtt landolt a kiégett fűben.
Gyöngyház-ezüst szemein lévő apró, fekete pupillái az időlord lelkébe mélyedtek, végtelen szomorúságot sugározva.
– „Én vagyok az utolsó” – csendült fel egy mély, hűvös hang mindannyijuk fejében. – „Öljetek meg engem is.”
– Mégis mit vártál?! – kiáltott rá a Doktor. – Az emberek kétségbeesésükben olyan kiszámíthatatlan fegyvert építettek ellenetek, ami még őket is elpusztíthatja, mert ti felfaljátok őket!
– „Nem tehettünk mást” – zendült fel újra a hang. – „Szerves kalciumra van szükségünk a túléléshez, de ezen a bolygón minden más élőlény puhatestű. Te feláldoznád magad, hogy megmentsd az ellenséged életét? Mi nem tettük. Mi nem akartuk idejönni, csapdába csaltak minket, hogy felhasználhassák a képességeinket. Csak arra nem számítottak, hogy nemcsak erősebbek, de okosabbak is vagyunk náluk. Megmérgeztek minket, hogy többé ne emelkedhessünk a csillagok fölé. Arra kényszerítettek, hogy elhunyt testvéreink testét együk az övék helyett. Nemes és gyönyörű fajunk velem ér hát véget, pedig azt hittük elmehetünk. Azt hittük a jövevények segíthetnek rajtunk, de késő. Fejezzük be az egészet végre már. Ma hadd győzzenek a szörnyek!”
A Doktor úgy érezte, mintha leforrázták volna. Szóhoz sem jutott a fájdalomtól, ami a pszichikus kapcsolat révén eljutott hozzá. A torka elszorult, ahogy hol a távoli rokonaira, hol a hatalmas lényre pillantott.
– Rohadékok. Átkozott rohadékok – suttogta a Lovag, ahogy az emberek lassan előmerészkedtek, a szemükben félelem helyett most már gyilkos dühvel. Kezükben mindenféle szerszámmal és használati tárggyal estek a lénynek, tépték és ütötték ahol érték. A fehér ruhák vérvörössé változtak.
– „Semmi baj. Jó ez így” – sugározták a ragyogóan tiszta ezüst szemek. – „Vár minket az ígéret földje.”
A Doktor szemében szúrós könnyek gyűltek össze, ahogy elfordult, és akkor látta meg az ott várakozó Darvvint és a Lovag páncélzatát, mögöttük pedig a két TARDIS-t: a kék dobozt és az ezüsthengert.
– Hát ez meg hogy? – képedt el a Lovag.
– AZ INTERFÉSZ FELHSZNÁLÁSÁVAL MEGTÖRTÉNT A SZINKRONIZÁCIÓ ÉS A LEVÁLASZTÁS – hangzott a szenvtelen válasz.
– „Helytálló megfogalmazás” – reagált a páncélzat.
A Doktor nem tudott visszanézni, de azt tudta, hogy a háta mögül érkező nedves csattanások hangja még sokáig kísérteni fogja. Kinyitotta a TARDIS ajtaját, utat engedve a némán besétáló Alice-nek és a saját hajójánál komor arccal álló a Lovagra pillantott. Néma bólintással köszöntek el egymástól. Darvvin pákosztos macska módjára surrant be az ajtón Lovag után, de ő nem akadt fenn rajta: valahogy természetesnek érezte, mintha mindig is ide tartozott volna.
A TARDIS-ának vezérlőterme teljesen megváltozott a szinkronizáció hatására: minden az negyveneséhez hasonló, rikító világoskékben ragyogott. Korlát nélküli lépcsősorok futottak ismeretlen szintek felé, és a kerek dolgok kisebbé és hosszúkásabbá váltak. Az emelvényen helyet foglaló vezérlő alatt járatok nyíltak, amik szédítő mélységbe vezettek. Végül ott volt a hatalmas gallifrey szimbólum, ami mintha a tanács figyelő szemeként méregette volna őt.
– Darvvin – suttogta a Lovag. – Te tudtál erről? A sárkányok küldtek?
– A DRAKONIDOK BESZÉLTEK HOZZÁM. MEGMUTATTAK MINDENT, ÉS ÜZENTEK NEKED IDŐLORD LOVAG.
– Nocsak. És mit üzentek?
– AZT MONDTÁK: NÉHA A JÓ EMBEREK NEM NYERHETNEK, CSAK, HA ALKUT KÖTNEK A GONOSSZAL.
Epilógus: Darvvin
A TARDIS még soha nem hozott létre önjáró manipulációs eszközt, mert túl régi típus volt hozzá. Mindazonáltal most mindent megtett a siker érdekében. Olyan sötét balsejtelem ébredt benne, amikor felfedezte a Doktorral azt az idegent, ami felülírva minden logikát cselekvésre késztette. „Bántotta. Nem, bántani fogja” – villant át a mátrixon és ez megremegtette minden atomját.
Kezdésnek összeomlasztott pár szobát, hogy kapacitást szabadítson fel, majd munkához látott: az építészeti újrakonfiguráló rendszer áramkörei felragyogtak a feszültségnövekedéstől, ezután villogni kezdtek. Az egyik „körte” lassan duzzadni kezdett, miközben az azt tartó kacs nyúlva, pulzálva növekedésnek indult egészen addig, amíg el nem érte a padlót. A rögtönzött méh elérte a kívánt méretet, növekedése megállt, majd a burok kisvártatva szakadozni kezdett, felfedve a fémesen kéklő tartalmát.
A 40-es közben megfelelő nevet keresett a gyermekének. A fejlődéssel, az önmagát meghaladó, ösztönző erővel kapcsolatos elnevezés után kutatott:
„Dar-hiba-in”
Ismerte a karaktert, értelmezni is tudta, de ahányszor megpróbálta kifejezni, hibaüzenetet kapott.
„Dar-hiba-in. Dar-hiba-in. Darrrvvvvvin. Darvvin.” A TARDIS elégedetten dőlt volna hátra, ha képes lett volna rá. Midig így érzett, amikor valamiben túl tudta szárnyalni a gyárilag kalibrált határait. Az artron energia láthatatlan fonalán át suttogott újszülöttjéhez: „Darvvin. Ébredj.”
Ami először csak összehordott alkatrész halomnak tűnt, most megmozdult: négy lábon, billegve távolodott el a mesterséges magzatburok maradványaitól. Hosszú, farokszerű nyúlványt húzott maga után, ami ebben a pillanatban lekapcsolódott a kocsányról és zizegve tűnt el a gép testében.
Ahogy stabilizálódott, Darvvin lépései egyre magabiztosabbá váltak, majd egy hirtelen mozdulattal két lábra állt és felegyenesedett. Hengeres fején lévő egyetlen szemét a plafonra irányozva figyelt az újabb üzenetre. Azután megszólalt, először hallatva fémes csengésű, teljesen érzelemmentes hangját:
„IGEN. ANYÁM…”
Második epilógus: Az a hajó (írta: G. R. Moss)
Izzadó homlokok, villogó szemek, lapos pillantások. Hisztérikusan kinyíló és összeszűkülő pupillák. Asztalon doboló ujjak, idegesen rángó ajkak. Majd végül keserű és dühös sóhajtások mindenhonnan.
Kivéve egy személyt.
A Lovag ujjongva kiáltott fel, ahogy az asztal lapjára kiszórt zsetonokat lassan maga elé seperte. Vigyorogva megtörölte nedves homlokát, megpödörte sötét bajuszát és kortyolt egyet a bal keze mellett pihenő vizesüvegből. Túl meleg volt ahhoz, hogy alkoholt fogyasszon. Megnyalta ajkát és újból végigmérte kártyapartnereit.
A legtöbben helyiek voltak, bányászok a Brotenil-aszteroidaövből. Tipikusan egy olyan közösség volt ez, amiről szinte senki sem tudott. Egy egyre inkább lemaradozó emberi kolónia, messze mindentől. Ha nem éppen erre kerül a szállítmányával, észre se vette volna őket. Eldugott, poros, napégette település az egyik nagyobb aszteroidán. Nem volt nehéz dokkolni még azzal a hatalmas hajóval sem, amit vontatott. Az utcákat szürke rongyokba burkolózott munkásemberek lepték el. Családok nem élnek egy ilyen helyen. Megkopasztható, elkeseredett bányászok annál inkább.
Időlordként nem kellett volna, hogy érdekeljék az anyagiak. Annyira nem is érdekelték. De a nyerés izgalma! Az egy olyan drog, amiről nehezen mondott le. Minden űrkikötőben vannak kocsmák vagy kaszinók, még az ilyen kavicsrakásokon is.
Izgalomtól duzzadva kereste fel a leglátogatottabb játékbarlangot. Nem akart valami lepukkant csehó laposzsebű látogatóival próbálkozni. Neki igazi ellenfelek kellettek!
Így került ide. Heten ülték körbe az asztalt, vele együtt. Öten a bányászok közül, de nem az alsóbb rétegekből. Művezetők, bányamérnökök, gazdasági vezetők. Csupa gazdag, nagyképű, arrogáns egyén. Végig ez rítt le az arcukról, a megvetően görbülő szájukról. Sértőnek érezték, hogy egy olyan valaki, mint a Lovag, nyer velük szemben. Persze, nekik nem állt rendelkezésükre több száz évnyi tapasztalat a szerencsejátékok terén. Elégedetten hátradőlt, megropogtatva nyakát. Kajánul végigtekintett az asztalon.
Az asztaltársaság hetedik tagja osztott éppen, az ujjai közt varázslatos módon pörögtek a kártyachipek. A Lovag a kezeit figyelte. Csalástól tartott. Az illető láthatóan nem a környékről származott, életpróbált űrjárónak tűnt. Borostás állán neki is izzadtság csillogott, de nem foglakozott a meleggel, a fején még mindig széles karimájú kalapot viselt, nyaka köré sál volt csavarva. Finom szövésű selyemsál. Akárki is volt, nyilván degeszre kereste már magát élete során. Ám az arca olyan merev volt, mintha kőből faragták volna.
Ő volt az Igazi Ellenfél.
Vadászként mutatkozott be. A Lovagot nem is lepte meg, hogy ilyen egyszerű álnevet használ. Feltehetően zsoldos volt vagy fejvadász. De kártyásnak sem volt utolsó.
Abbahagyta a keverést, a chipek hatos halmokba tömörültek a játékosok előtt. Az egyik mérnök mohón kapott a chipek után, de amint megpillantotta őket, a szemében kihunyt a sóvár fény. Ő már nem ellenfél. A többiek óvatosabban nyúltak a kártyák után, a Lovag is felvette a sajátjait. Két ozo, egy mermon és három üres. Egészen erős kezdés.
Ha valaki eldobna még egy ozót, és ő felvehetné, komoly előnybe kerülhetne, akár győztes helyzetbe is. A mérnök körbenézett, aztán inkább bedobta a kártyáit az asztal közepén tátongó nyílásba. A Lovag előtt felragyogott egy holografikus képernyő, ami az öt leselejtezett chipet mutatta. Öt üres és egy kozik. Ritka nagy pech. Nem is csoda, hogy ilyen csalódott képet vágott.
A Vadász leemelt három chipet a halomból és a mérnök elé tette. Az eldobott lapok számának felét kaphatta meg már csak. Ám a nyúzott arc továbbra is arról árulkodott, hogy most sem volt szerencsésebb.
A parti ment tovább, körről körre cserélgették a lapokat, vettek fel a selejtek közül vagy éppen egymással váltottak chipet vakon. Nemsokára már csak hárman voltak a mezőnyben: a Lovag, a Vadász és a leggazdagabb művezető.
A többiek már nem tudták megengedni maguknak azt a tétet, ami kredithalmokból előttük tornyosult. Ezen a ponton kezdett el aggódni a Lovag is, hogy talán kevés lesz a kredit, amit eddig összenyert. A Vadász egyértelműen többel tudott emelni, mint ő. De már négyszer nyert, ez lenne az ötödik. Az ötös a szerencseszáma. Most az ötödik életében járt, a TARDIS-a ötszázas típus volt. Muszáj nyernie!
Egy körrel később a művezető is feladta. Ketten néztek farkasszemet.
A Lovagot megijesztette a Vadász metsző tekintete. Érezte, ahogy hideg izzadtságban fürdik a teste az elasztikus ruha alatt. A páncélja, ami a TARDIS interfészét tartalmazta, felzúgott, ahogy beindult a beépített hűtőberendezés. Az aszteroida ezen része pont most fordult a rendszer napja felé, egyenesen rájuk tűzött a forróság. Idegesen tekintett a lassan elpárolgó vízre, de most nem akart érte nyúlni. Nem akart gyengének tűnni a szobormereven ülő ellenfelével szemben.
Megnézte, milyen lapokat dobott el a művezető, és örömmel fedezett fel köztük egy ozót. Skaróra, ez aztán a szerencse! Jelenleg három volt nála, két üres és a mermon. Habár a mermon többet ért, ha azt elcseréli az ozóra, akkor az üres lapok szorzóit felhasználva megnyerheti a partit. Utána meg lelép a nyereménnyel.
A Vadász keze meglendült, ahogy a maradék kreditjeinek a felét is a tétekhez csapta, de a süllyesztőben heverő lapokhoz nem nyúlt. A Lovag szeme elkerekedett. Neki már nem volt mivel emelnie. Megszédült egy percre, nem hagyhatja, hogy ezen ússzon el a győzelem. Eszébe jutott a megoldás. Magabiztos vigyor terült szét az arcán. Itt követte el az első hibát.
– Mit szólsz – kezdte lassan –, ha én valami mást ajánlok fel? Van odakint egy nagyon csinos hajó, ér annyit, mint a felhalmozott kreditek. – Megvillant a kezében a hajó felsugárzója, amit a páncélja egyik réséből halászott elő.
– Legyen – szólt érces hangján a Vadász, a felsugárzó pedig a kredithalom közepén landolt. A második hiba.
A Lovag, önbizalomtól duzzadva, megkocogtatta a süllyesztő érintőképernyőjét, mire a kezébe röppent a negyedik ozo, cserébe pedig bedobta a mermont. Gondolatban már készült a kreditek elpakolására, aztán azon kezdett morfondírozni, mire használja fel őket. Nem is foglalkozott azzal, ahogy a Vadász a megmaradt kreditjeit betolta és felhúzott a süllyesztőből.
A harmadik hiba.
Egyesével terítette le a chipeket, kiélvezve győzelme minden pillanatát. Vigyora azonban rögtön lehervadt, amint meglátta a Vadász ragadozó-mosolyát. Kezdett rosszat sejteni. Ellenfele egyből az asztalra dobta a kártyachipeket. Négy üres. És két mermon. Az a mermon, amit ő hajított el az előbb. És így több pontja van, mint neki.
A Lovag fülében dobolni kezdett a vér, ahogy arra gondolt, mekkora bajba keverte saját magát. Idegesen nevetgélt, amikor a Vadász a nyeremény felé nyúlt. Az ő nyereménye felé.
Ám már nem a kreditek érdekelték, csak a felsugárzó. A világ egyik legveszélyesebb hajóját kótyavetyélte el az imént. Gondolkodás nélkül cselekedett. Felkapta a kis eszközt és futásnak eredt. Negyedik hiba.
Futás közben aktiválta a szerkezetet. És nem történt semmi.
Pillanatokon belül két megtermett biztonsági őr termett előtte. Nem emberek voltak, mint a helyiek, inkább óriási, dagadt madarakra emlékeztettek. És nagyon erősek voltak. Ezt abból szűrte le, hogy amint elkapták, a páncélon keresztül is érezte vasmarkuk szorítását.
A Vadász kimért léptekkel ballagott elé, és kivette a kezéből a felsugárzót. Ahogy elrejtette hosszú kabátja egyik zsebében, az övében a Lovag megpillantott egy jelzavarót. Hát persze! Hogy lehetet ekkora barom! Legszívesebben most a falba verte volna a fejét.
De nem kellett fáradnia, mert a biztonsági őrök örömmel megtették helyette.
Amikor magához tért, már jóval hűvösebb volt. Nem tudta, meddig lehetett kiütve. Egy dologban volt biztos, minél előbb el kell érnie a TARDIS-át és eltűnnie innen a Skaróba. Palira vették, de nagyon csúnyán. Valaki ezért fizetni fog, még csúnyábban. Persze, ha épp bőrrel meglép az aszteroidaövből.
Az utcák most is tömve voltak, igyekezett a lehető legészrevétlenebbül végigsietni a poros utcákon. Ahogy közeledett a dokkokhoz, még egy pillanatra felpislákolt benne a remény, de az azonnal ki is aludt. Sehol nem látta azt a hajót.
Egy százötvenezer tonnás csatahajó! Egy kísérleti halálosztó! És képes volt elveszteni. Ha van teljes őrültség az univerzumban, hát ez az. Persze, már mindegy.
Megpillantotta a saját TARDIS-át, ami jelenleg egy egyszemélyes aszteroida-fúró alakjában pihent. A probléma az volt, hogy nem csak az időgépet látta.
Az Árnyék Egyezmény torpedóalakú hajója épp mellette parkolt. Körülötte pedig fegyveresek nyüzsögtek.
Beugrott néhány konténer mögé, hogy kitalálhassa, mihez kezdjen ezután. Az összes kreditjét otthagyta a kaszinóban, még csak egy utasszállító járatra sem tudja befizetni magát. Talán, ha az egyezményi őrök egy idő után feladnák a várakozást… csak ezt kellene megvárnia. Belopakodik a TARDIS-ba, és viszlát Brotenil! Ez a gondolata volt az ötödik tévedése.
Letekintett a páncéljára. Nem merte aktiválni az interfészt, nehogy kiszúrják. Pedig olyan jól jönne most egy környezeti letapogatás!
- Ne fáradjon! – jött egy kiáltás a távolból. – Tudjuk, hogy ott van. Ha esetleg lenne szíves idefáradni…
A Lovag megdermedt.
De csak egy pillanatra, mert utána megindult az egyezményiek felé. A gond az volt, hogy nem önszántából. A páncél mozgott helyette.
Minden egyes lépéssel közelebb került a rá váró fekete egyenruhásokhoz. Az egyik a kezében apró távirányítót tartott, szomszédja vállpántján őrnagyi rangjelzés díszelgett. Emberek voltak. A távirányítós átadta az eszközt a felettesének, majd megfordult és bemasírozott a TARDIS-ba, három másik társával együtt. Az ő TARDIS-ába! Hogy a Skaróba?
- Üdvözlöm, Lovag! – vigyorgott rá az őrnagy. – Jól mondom? Legalább bólogasson.
A Lovag kelletlenül bólintott egyet.
– Már nem divat a judoon?
– Nem lehet mindenhová őket küldeni – vont vállat az egyenruhás. – Be kell érnie velem. Gulk őrnagy vagyok. Az Árnyék Egyezmény nevében letartóztatom a magára bízott ZHK12 jelű kísérleti jellegű hadihajó elvesztéséért. Lesz szíves magától velünk jönni, vagy továbbra is igénybe kell vennem ezt? – Megrázta a kezében lévő távirányítót.
– Nem vihetnek el! – tiltakozott a Lovag. – A Gallifrey Tanács rendelkezik fölöttem.
– Már kapcsolatba léptünk velük. Örömmel engedik át magát nekünk. Legalább egy kósza időlorddal kevesebbel kell foglalkozniuk. Nos, jön magától?
– Megyek – sóhajtott a Lovag.
Amint kimondta, a páncél megenyhült. Nem értette a dolgot. Ezek a fegyveresek képesek voltak irányítani az időlord technológiát, és egy TARDIS-t is fel tudtak törni, anélkül, hogy bármilyen biztonsági intézkedés beindult volna. Ezért szereltette fel a védelmi fegyvereket?
Elszaladhatott volna, de minek? Az egyezményieknél fegyver volt, ő meg még nem akart regenerálni. Habár, az ötös szám mégsem jött be annyira. Gulk melléje lépett, és aktiválta a páncél kioldógombját, ami darabokban potyogott le a Lovagról. Annyira megalázó volt!
Pillanatokon belül egy szilárdfény bilincs ragyogott az időlord csuklóin. Az őrnagy maga elé lökte, majd intett két másik katonának, hogy szedjék össze a páncél darabjait. A Lovag megtörve átkozta meg ezt a balszerencsés napot, majd még utoljára visszapillantott a TARDIS-ára, aztán elnyelte az Árnyék Egyezmény hajójának sötét gyomra.
