Előszó:Ez a történet a Ki vagy doki/ Dctor Who világában játszódik a Pandorica opens után, de a Hideg háború előtt. Főszereplője ebből adódóan a 11. Doktor.
A Doktor széles mosollyal az arcán, a hűs reggeli levegőből mélyet szippantva lépett ki a TARDIS ajtaján, de öröme azonnal el is illant, ahogy körülpillantott. A csuklóján befelé fordítva hordott órájára nézve megállapította, hogy nem tévedett az időzítéssel: 1898-ban van, de az élettől pezsgő London helyét füstölgő romok foglalták el. Máris indult volna felderíteni a terepet, ha a körülötte álló katonák rá irányuló szuronyai nem gátolták volna meg ebben. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, az egyikük az időlordra ordított:- Hé, te disznó! Láttuk, ahogy megérkeztél! A marslakóknak kémkedsz mi? A Doktor nem értett semmit. Tudomása szerint a marsiak már rég kihaltak. Mutató ujját felemelve szólásra nyitotta a száját, de a lecsapó puskatus meggátolta a kommunikációban: minden elsötétült, ahogy a földre rogyott.
Villanások. Képek. Rázkódás egy kemény és hideg felületen, majd az éles fény, sikítások és lövések távoli dörgése. A lebegés félelmetes érzése, a halványan derengő rettegés. Zuhanás a csendbe… A férfi rongybabaként zuhant a tároló rekesz aljára, homlokán jókora duzzanat éktelenkedett. A sarokban kuporgó nő rettegve figyelte a jövevényt, két kíváncsian figyelő fiát erővel maga mögött tartva. Amikor a félhomályban végre tudatosult benne, hogy az idegen nem jelent rájuk veszélyt, közelebb húzódott az ébredező férfihoz, aki lassan a csokornyakkendője felé nyúlt, mintha csak álmában tenné. Az idegen lassan kinyitotta a szemét, a hölgy ezt kihasználva megszólította:- Clair Forthworth vagyok, ezek itt a fiaim: David és Adam.- Hányni fogok – felelt az idegen és ennek megfelelő hangok kíséretében szabadlábra helyezte gyomra tartalmát. Clair fintorogva fordította el a fejét. Van, amit még itt, a világ végén, a halál torkában sem illik. A fiúk egy pillanatra kárörvendően felvihogtak- bele sem gondolva abba, hogy talán az utolsó boldog pillanatuk az életben az, hogy kinevetnek egy hányó embert.- Hol vagyunk? - szólalt meg végül a férfi. - És miért hullámzik minden? Remélem, nem egy hajón vagyunk. Úgy rémlik, utálom a tengert.- Begyűjtöttek minket, egy tripod belsejében vagyunk - szólt dele a beszélgetésbe David, a kisebbik fiú. - semmire sem emlékszik?- Az égvilágon semmire. Még a saját nevemre sem - válaszolta az idegen és megtapogatta a homlokát. Majd a belső zsebébe nyúlt, hátha talál valami zsebkendőt, amivel megtörölheti a száját, de a helyett az ujjai valami hosszú és hengeres tárgyba akadtak. Elővette a nagyméretű tollra emlékeztető tárgyat, melynek látványa az újdonság erejével hatott rá.- Mi az? - tudakolta Adam.- Gőzöm sincs - vont vállat a férfi. - Nem emlékszem arra, hogy valaha is láttam volna ilyesmit.Nézegette, az ujjai között forgatta a tárgyat, de sehogy sem tudta megfejteni ezt a rejtvényt. Egyszer csak megpillantott rajta egy gombot, de amint megnyomta, ijedtében el is dobta a szerkezetet: a „toll” egyik végéből földöntúli hang kíséretében zöldes fény ragyogott fel. Hirtelen fel sem tűnt neki, hogy az addig folyamatos ringás hirtelen leállt, csakúgy, mint a mindent betöltő, ütemes zaj.- Mi a - kezdet bele David, de elharapta a káromkodás végét. Egyfelől mert jó párszor porolták már ki a fenekét miatta, de leginkább azért, mert a nyelvét is elharapta, ahogy egy pillanatra megszűnt a gravitáció - a szállítóeszköz csikorogva összerogyott. Egy újonnan keletkezett résen keresztül kiszuszakolták magukat a tripod maradványi közül, a háromlábú szerkezet döglött rovarként nyúlt el előttük. Mozgásnak semmi jelét nem látták, a szerkezet irányítói valószínűleg nem voltak olyan szerencsések, mint az utasaik.- Ezt én csináltam? - nézett döbbenten az idegen Clairre.
- Eddig még senki nem tudta legyőzni őket- bólintott a nő és visszaadta az elejtett varázstollat. - Lehet, hogy ön egy feltaláló. Vigyázzon erre a fegyverre, amíg eljuttatjuk a katonasághoz. Addig talán az is eszébe jut, hogy hogyan csinálta.A férfi helyeslően bólintott:
- Vezessen hölgyem. Clair sajnálkozva figyelte a férfi gyötrődő arcát. Nem elég, nem elég, hogy a világuk romokban hever, de ez az ember azt sem tudja, mit veszített el.„De talán jobb is így”- tette hozzá magában. A Tower híd holtan feküdt a Temze vizében, csakúgy, mint London összes többi hídja is. A nő szíve belesajdult a gondolatba, hogy pár napja még itt kocsikázott Sir Kinley- vel, széles karimájú, habfehér kalapja alá rejtve mosolyát, ahogy a vén lord szemérmetlenül csapta neki a szelet. Neki, a kétgyermekes hadiözvegynek! „A vén kéjenc”- mosolyodott el egy pillanatra.Meghúzódtak egy romos ház kapualjában, muszáj volt pihenniük. A férfi a varázstollat forgatta a kezében, majd letette maga mellé a kövezetre.- Lássuk, van-e még itt valami – nézett a nőre, és most alaposabban is átkutatta a zsebeit.
– Csak ez a zsebóra van még nálam – mutatta fel mutatta fel a gazdagon, mégis idegennek ható gravírozással díszített tárgyat, és felpattintotta a fedelét. – És még csak nem is pon…Az órából borostyán ragyogás áradt, ami láthatóan elbűvölte az idegent.- Most már emlékszem- nézett fel a nőre végül, lekattintva az óra fedelét – John Smith a nevem és tanár vagyok a Farringham Fiúiskolában. Vajon hol lehet most Martha? – majd zsebre vágta az időmérőt és úgy viselkedett, mintha nem is lett volna.
- Nem tudom, ki ő, de talán már nem is él– vont vállat Clair– annyian meghaltak a támadásban. - Azok a hatalmas gépek– motyogott a férfi, mint aki álmából ébredt.- Igen, a tripodok. A marslakók hadüzenet nélkül lerohantak minket, és ezek az ő eszközeik. Erre sem emlékszel?
- Nem – felelte Smith– és arra sem, hogy valaha csináltam volna bármilyen fegyvert. Fantasztikus novellákat írtam.
- Hát, üdvözöllek a valóságban – nézett rá Adam keserűn. A távolból kürtök bődültek fel ércesen, rettenetes–ismerős hangon: tripodok közelednek.A távolban egy egész rajnyi harci gép tűnt fel elpusztítva mindent maguk körül, mintha a teljes infrastruktúrát akarnák eltörölni. Persze lehet, hogy csak a gerillák esetleges búvóhelyeit akarták lerombolni.„Az emlékünket is eltörlik”- villant át Smith- en.Jól tudták, hogy a varázstoll nem tud ennyi ellenséget hatástalanítani, menekülniük kellett. Az egyik tripod mintha kiszúrta volna őket, elindult az irányukba, miközben folyamatosan lőtte a környező tereptárgyakat. Lassan, de ellenállhatatlanul az ő irányukba lépdelt, szinte céltudatosan. A menekülők az élükön Smith- szel rohantak a romok között, egészen a kiszáradt Wellclose Square- ig. Vörös fű szegélyezte kanyargó sétányon futottak tovább. A hősugarak zaja egyre közelebbről csattant, és ahogy a férfi hátra pillantott rá kellett jönnie, hogy nincs menekvés. A következő pillanatban elfogyott a talpa alól a talaj.Smith nagyot zuhant a kiszáradt patakmederbe, hátsója sajgó fájdalommal reagált az atrocitásra, a többiek valamivel óvatosabban követték. Ahogy magához tért a sokkból, a férfi felkúszott a meredek partfalon, hogy megtudja, milyen közel van az ellenség. Ekkor látta meg a földön heverő zsebóráját, ami nyitott fedéllel meredt az ég felé. Akkor veszíthette el, amikor hátranézett.
- Az órám- nyögött fel. Clair a vízmosás falán kikémlelő férfire kiáltott:„Smith! Hagyja azt az órát! Megéri mindannyiunk életét?!”John Smith csak a pár méterrel előtte heverő, nyitott zsebórájára tudott figyelni, amiből áradt a fény, ami szinte hívta őt. Valami azt sugallta neki, hogy meg kell szereznie, hogy életfontosságú a számára. A közelgő tripod hősugarai már a közvetlen közelében robbantották ki a göröngyöket a földből, fullasztó porba burkolva a menekülőket. Mindenhol a vörös fű égett vérszaga terjengett. A férfi megigazította a csokornyakkendőjét és a fogai között elmorzsolt Geronimoval nekilendült, miközben a halálosztó gépezet optikai szenzorja felé lendült és rá fókuszált. Még két lépés. Még egy. A férfi csak az időmérőt figyelte, miközben fehér fénycsík húzott el a feje fölött, megperzselve a haját. Egy utolsó erőfeszítéssel előre vetődött és jókora földdarabot markolt fel az órával együtt, ahogy megkaparintotta a szerkezetet amiért mindannyjiuk életét kockáztatta, és azzal a markában csúszott előre még vagy egy métert. Ahogy belenézett az arany ragyogásba, ami az órából áradt, a férfi számára lelassult az idő. A tudás a megvilágosodás erejével ragyogott fel az elméjében.A következő pillanatban teljes erejéből oldalra vetődött, elkerülve egy lövedéket, ami arra a helyre csapódott be, ahol fél másodperce még ő feküdt. Kirántotta a szónikust és egy lökettel megbénította a föléje tornyosuló harci eszközt, ami szinte méltóságteljes tempóban, de fájdalmasan csikorogva rogyott össze. Hamarosan előmerészkedtek a többiek is, most hogy a közvetlen veszély elmúlt.
- Meghaltál?- bökte meg David.- Igen – vigyorodott el a Doktor.
– Meghaltam és ujjá születtem. A Doktor kacagva tápászkodott fel, leporolva magát, miközben a haja még mindig égett bűzt árasztott. A család leesett állal bámulta, ahogy az egyik lábán ugrálva lefeszegette a cipőjét, amiből aztán diadalmas arckifejezéssel egy kulcsot vett elő. A fényes kis tárgy hirtelen kipattant a kezéből és fémes pendüléssel, arany ragyogással izzóan beleállt a térbe, majd kisvártatva egyre hangosabb nyöszörgés kíséretében egy fülke körvonalai derengtek fel és anyagiasultak tapintható, fizikai valósággá.- Ez az űrhajóm, a TARDIS- azzal berontott az ajtón. – És igen, belül nagyobb. Mindhárman beléptek mögötte, szinte vallásos áhítattal állva meg az ajtó belső oldalán.- Ez az univerzum egy téridő aberráció- nézett rájuk az időlord, miközben a konzol fölött görnyedve ügyködött. – Ezzel nem is lenne baj, de a műszerek szerint a valóságnak majdnem ugyanazon dimenziójában rezeg, mint az általam ismert világ, de az idő az ellenkező irányba folyik. Ha így megy tovább, a két univerzum hamarosan ki fogja oltani egymást.- Egy tanárvilág?- fanyalgott David- Nem tetszene.- Mi? Ja, nem, én valójában egy időlord vagyok, a nevem Doktor. A zsebóra tárolta az amnéziás tudatomat és egy kitalált személyével helyettesítette, amíg az enyém meggyógyult.
- De mi okozhatta a bajt a világok között? –értetlenkedett Adam. –A világ idáig is létezett és nem aludt ki, vagy mi.
- Egy világméretű hisztéria pszichikus energiája a megfelelő pillanatban- felelte a Doktor. Azt már nem tette hozzá, hogy ez csak akkor lehetséges, ha egy morfogenetikus mezőben vannak. A tömeghisztéria előtt ez az univerzum nem létezett, mert az hozta létre. Viszont ha ez fennmarad, mindkettő elpusztul.
- Csak mellékesen: hogy segít nekünk mindez a marslakók elleni harcban, Dr. Smith?- szúrta közbe Clair.- Csak Doktor- fanyalgott az időlord.
- Ahhoz, hogy a probléma megoldódjon, egy erős restaurációs mező generátorra lenne szükségem, de csak egyet ismerek- az idegen nyelt egyet. –a Pandoricát. A Doktor felkattintott egy kapcsolót, előre tolt egy kart és az idő rotor mozgásba lendült. Ahogy kiléptek a kék faajtón, Clair felkiáltott:
- A Stonehenge? Mit keresünk mi a Stonehenge-nél?- csak kapkodta a levegőt, ahogy körülnézett. – Ez. Ez vadonatújnak látszik!- Mert az is- vágta rá az időlord.
– Mindössze tíz éve építették. Ez olyan ingó-bingó, idő-vidő dolog. Csendesen osontak le a poros kőlépcsőzeten, egészen a kihalt a kihalt teremig, ahol egy nagyméretű, kocka alakú tárgy állt: a Pandorica. E mellett egy csillogóan új, fényes páncélzatú cybermen katona strázsált. A doktor lassan odafordult a társasághoz:- Nagyon halkan kell mozognunk. Az a lény most sztázisban van, mondhatni alszik. Igyekezzetek halkan mozogni, mert ha felébred, vissza fogjátok sírni a tripdokat. A Doktor a szónikus csavarhúzót extra halk üzemmódra állította és bekapcsolta:- Most kiterjesztem a TARDIS erőterét a Pandoricára is, hogy magunkkal vihessük. Közben megindítom a kinyitási folyamatot is, mert nem tudom, lesz-e rá időnk, amikor visszatérünk. Amint meghalljátok a kattanást rohanjatok, mint az őrült. A halk kattanás, ami a folyamat megindulását jelezte, itt szinte égzengésként hatott. A felébredő kiborg vaktában tüzet nyitott rájuk, de a lövések egyre közelebb pörkölték meg mögöttük a falat, ahogy a cybermen bekalibrálta magát. Nyaktörő sebességgel rohantak és csapták be maguk mögött a TARDIS ajtaját. Az űrhajó hangosan nyöszörgött. A túlsúly elnehezítette. Bár már vontatta az egész Földet, azt nem kellett átvinnie egy párhuzamos univerzumba is.
- Most mi lesz Smith?- nézett kérdőn a Doktorra Adam.
- Sh! Gondolkodom!- intette le a fiút az időlod, közben úgy nyomkodta a gombokat a konzolon, mintha csak találomra tenné.- És!- kiáltott fel végül, majd egy hirtelen mozdulattal ütközésig feltolt egy kart. Az idő rotor felbőgött, mint egy sosem látott prehisztorikus vadállat, miközben minden rázkódni és himbálózni kezdett körülöttük.- Kapaszkodni!- próbálta meg túlharsogni a zajt a Doktor teljesen feleslegesen, utasai kifehéredett ujjakkal kapaszkodtak mindenbe, ami a kezük ügyébe akadt és elég masszívnak látszott a feladathoz. –ez kemény menet lesz! A TARDIS szinte sikított, ahogy maga után vonszolta az ébredező szerkezetet az időörvényben. Miközben a Pandorica kezdett kinyílni, tű vékony restaurációs sugárnyalábok szabadultak ki belőle, amikben itt-ott különböző színű és méretű TARDIS-ok villantak meg.- Az időpajzs szakadozik!- üvöltött a Doktor, ahogy a kijelzőre bámulva tekergette a stabilizátor tárcsáit. – Azonnal landolnunk kell! A forgó gyomorral kapaszkodó utasok buzgón helyeselek. Mindannyian megkönnyebbülve siettek ki a füstöt okádó időgépből, de a Doktor megpillantott valamit a távolban: egy kék fülkét, előtte önmagát katonák gyűrűjében.A közelben álló Pandorica fénye felragyogott elmosva a színeket, a kontrasztokat. Az időlord még egy utolsó pillantást vetett a családra: egy sosem volt, sosem lesz világ gyermekeire.Vége.
